Ehhh... írtam egy elég hosszú hozzászólást, de elveszett... Úgyhogy most csak a lényeget írom le... újra...

Egész kamaszkorom egy folyamatos lázadás volt. A legutolsó - és végelegessé, állandóvá vált - ilyen dolog a rockerségem. Ezzel szerencsére csak anyámnak volt komolyabb gondja - mondjuk úgy, ma sincs acélbetétes bakancsom... - de például apámnak még tetszett is, hogy a lánya nem valami plázap*csa lett, hanem "zeneileg kifinomult ízlésű".
Aztán 18 lettem. Felnőtt. Hűha...
És leesett az álluk, amikor mangákkal - "képregényekkel" - és animékkel - "mesékkel" - jártam haza. Ráadásul valamiféle keleti betegség, egy erős tünetekket mutató japán-vírus is kiújulni, elmélyülni látszott bennem. Előtte is nagy fan voltam, de még nem indult be igazán a dolog. Ekkor teljesedett ki. Ez már mindkettőjüknek erősen betett. Gondolom arra számítottak, hogy lehiggadok lassan, hamár beléptem a felnőttek szürke táborába. És le is higgadtam. Csak épp nem úgy, ahogy Ők azt várták.
De mivel értelmes és jó szülők, belátták, hogy a "hülyeségem" nem kezeltetni kell... egyszerűen csak elfogadni.
Úgyhogy üzenem minden kedves hasonszőrű anime-manga-japánfannak: tartsatok ki önmagatok mellett! Ne hagyjátok, hogy elvegyék Tőletek ezt a szenvedélyt. Mert szerintem nincs annál boldogtalanabb ember, aki mások miatt nem lehet önmaga. Kitartás!!!

HAPPY END: Ha megnézitek a profilomban a Mangagyűjtemény alattiakat, láthatjátok, mit is jelentett ez az elfogadás. Jó persze, van egy csomó dolog, amit barátoktól kaptam, de a nagy részét a szüleim finanszírozták.
Anyám folyton jókat mulat az L és Near plüsseimen, nagyon tetszenek Neki.
Szintén anyum vett nekem egy Death Note táskát. Csak úgy.
Apu folyton felkapja a fejét, ha valahol Japánról van szó, és szól nekem.
És ha ez nem elég... A nappalinkban Naruto Shippuuden naptár lóg...