A társadalomkritikus toba-e rajzokat az Edo-felvirágzás nagyvárosi életét bemutató ukijo-e nyomatok követték. Az első megjegyzendő név Sumboku Ooka, aki az 1702-ben olyan fanyomatokkal készített könyvet adott közre, melyben lazán kapcsolódó történeteket, meséket illusztrált, a képeket pedig helyenként szöveggel kötötte össze. Ha nagyon akarjuk, ez volt az első képregény, ami Japánban megjelent, szóval egy merész húzással nevezzük ezt az első mangának. Akadékoskodó művészettöténész ismerőseink megjegyezhetik, hogy a könyv még toba-e-ként vonult be a köztudatba (legalábbis a köz művészettörténettel foglalkozó részének tudatába) de fölényesen legyintsünk: ezt már sokszorosították, ami az egyedi rajzolású toba-e-hez képest egy új dimenziót jelentett. Ezt a dimenziót ma úgy ismerjük, hogy minőségből a mennyiségbe.

Sumboku könyvének népszerűsége egy egész hullámot indított, az ukijo-e nyomatok ellepték a kor nagyvárosait. A név nagyjából annyit tesz: a lebegő világ képei, amivel a virágzó, magabiztos nagyvárosi létre utaltak (egy olyan szójátékkal, amivel tényleg csak a legelszántabbakat untatnám alkalomadtán, személyesen). Sikerük elsősorban annak volt köszönhető, ami miatt manapság a manga is népszerű: olcsó volt, érdekes, és változatos. Híres festők képei; rendszeresen megjelenő, magazinjellegű divat- és közéleti nyomatok; a mai posztereknek megfelelő, híres színészekről készült képek; a legjobb szórakozóhelyek és kurtizánok; tájképek; szex; egyszóval az ukijo-e mindent tudott, amit a mai férfi-, női-, és tinimagazinok.

Aztán jött Harunobu Szuzuki, és 1765-ben feltette a pontot az i-re: színes nyomatok. Persze jellemző, hogy az ő neve maradt fenn, nem a feltalálóé, aki megoldotta, hogy az egymás után felvitt színtáblák hajszálpontosan fedjék egymást. Mi mindenesetre jegyezzük meg a nevét, bizonyos Kinroku, hátha rákérdeznek egy kvízműsorban. A színes nyomatok (a nevük nisiki-e) pedig, ha lehet, még népszerűbbé tették a műfajt.

Ahová pedig ki szeretnénk végre jutni, az Hokuszai Kacusika, az 1800-as évek elejének ukijo-e lázadója. Eredeti neve Tokitaró, de számos művésznevet használt, Hokuszai ezek közül ma a legismertebb. Folyamatosan kereste a festői önkifejezés újabb útjait (pl. elsők között tanulta el nyugatról a perspektivikus kompozíció szabályait), és közben úgy 40'000 festményt, metszetet, rajzot hagyott hátra. Meg néhány regényt. Mindennek nagy részét ráadásul 60 éves kor után. Kortársai, ahogy az általában lenni szokott, rá se hederítettek, szinte nyomorban élt, miközben a japán művészet iránti megélénkülő korabeli érdeklődés főleg az ő Európába jutott műveinek köszönhető. (Az európaiak pedig nem sokkal később, miközben Hokuszai munkáit gyűjtötték, rá se hederítettek van Goghra, Manetra, és társaikra. Furcsa dolgok ezek.)

Ami számunkra érdekes, az egy konkrét gyűjtemény, amit "Hokuszai Manga" néven adott közre. Ebben vázlatai, szkeccsei, festménytervei és egyéb rajzai voltak összeszedve, egy baráti 15 kötetre rúgó sorozatban. Már a terjedelem is emlékeztet egy jól fejlett mangasorozatra, de a lényeg a név. Ez volt ugyanis az első eset, hogy leírták a "manga" kandzsikombinációt, ami nyersfordításban annyit tesz, hogy "önkéntelen/bolondos/szórakozott képek/rajzok". A beltartalom, leszámítva a toba-e rajzokból már ismert technikákat, nem volt különösebben mangaszerű: rajzok, összefüggő történet és jellemzően szöveg nélkül. A manga szó azonban bekerült a köztudatba, és idővel használni kezdték más ukijo-e művészek hasonló munkáira is, többek között olyanokra, akiknek újításaiból és stílusából számos későbbi mangarajzoló merített. Az eszköztár alapjai és a név tehát adottak voltak, de kellett még némi idő, és nem kevés zsenialitás, hogy mindebből a manga eljusson a 20 millió példányos kiadványok korszakába...