Van pár fórum, amit rendszeresen olvasgatok (még ha nem is kommentezek). A Mangattack kapcsán már többedszerre látom azt a véleményt, miszerint, nagyjából idézem: "ezzel az erővel vehettek volna valami normális sorozatot is". Tehát ül a kiadó Fankfurtban, a könyvvásáron a Shogakukan tárgyalóasztalánál, kiterítenek elé párat a legjobban futó sorozatok közül, és neki csak rá kell böknie a legjobbra, nem?

Hát nem.

Egy bonszai növekedését lassított felvételen nézni lényegesen eseménydúsabb, mint mangacímekről tárgyalni japán kiadókkal. És valószínűleg sokkal több sikerélményt is hoz. Kezdjük mindjárt a bemutatkozó kérdéssel:
- És mikor alapították a kiadót, amit képvisel?
- Két éve.
- Ó. Mi nem nagyon szoktunk a világháború után alapított kiadókkal tárgyalni.

De tegyük fel, hogy túl vagyunk ezen...

- És hány mangát adott ki a cégük mindeddig?
- Ez lenne az első.
- ...

Nem ragozom tovább. Nekünk két évbe került az Árnybíróra szerződést kötni a Shokakukannal, és ezzel eddig egyedül vagyunk azok, akik mangára szerződést kötöttek egy japán kiadóval. És most az a kérdés jön, hogy de miért hordják ilyen fennen a japán kiadók az orrukat?

Ezt akkor összeszedem néhány pontban:
1. Magyarország mérete. Ami jogdíjat egy magyar kiadó fizetni tud az itthon eladott mangák után, az még annak az irodistának a fizetését sem fedezi, aki az üggyel foglalkozik. 3000 eladott példány? Ennyit szórnak ki repiajándéknak a tízmilliós megjelenési példányszámokból. Egyszerűen nem ugyanaz a súlycsoport. Németország, Egyesült Államok, Franciaország már lényegesebb piacok, de egyes kiadók (pl. a Kodansha) bőven megvannak anélkül, hogy külföldi linceszekkel foglalkozó divíziót tartsanak fenn. Egyelőre az egész világ sem képes versenyezni a japán piaccal, tehát elég nekik az, amit ott elérnek.

2. Bizonytalanság. Az előző alapján tehát a licenszeléssel a japán kiadó ráfizet. Akkor meg miért adná el egyáltalán? A válasz: presztízs. Viszonylag kis ráfizetéssel elmondhatja, hogy ha eddig 10 nyelvre fordították le a sorozatot, akkor most már 11-re. És, hogy XY országban jól teljesítenek a sorozatai. Mi kell mindehhez abban az XY országban? Erős kiadó, aki bír mangakiadási tapasztalatokkal. Hány ilyen van idehaza? Pontosan nulla.
Helyben is vagyunk. Mert innen a japán kiadó sötétben tapogatózik azt illetően, hogy odaadhatja-e az adott címet az épp soron következő jelentkezőnek. Ebben a bizonytalanságban pedig úgy csökkentik az esetleges bukás súlyát, hogy relatíve kisebb presztízsértékű sorozatot próbálnak meg eladni, mondván "bizonyítsanak ezzel". Ha nem megy, nem kell sokat magyarázkodni az igazgatótanácsnak; "nem ment a sorozatunk XY országban, de nem is csoda, nem volt egy erős cím, és a piac is éretlen".

3. Macera. És az előző pont még a pozitív forgatókönyv, amit évek kemény munkájával lehet kiharcolni. A legvalószínűbb, hogy simán elhajtják a próbálkozót, ami náluk úgy néz ki, hogy udvariasan meghallgatják, sokat bólogatnak, aztán nem válaszolnak az emailekre. Nemet sohasem mondanak. Pedig legtöbbször már az első percben eldöntik, hogy nem éri meg a macerát az egész, inkább várnak egy másik lehetőségre, egy nagyobb/régebbi/tapasztaltabb kiadóra.

Ez pedig a róka fogta csuka klasszikus esete. A magyar kiadó nem kap bizonyítási lehetőséget, mert mindegyik japán kiadó azt várja, hogy a másik japán kiadó címeivel kísérletezzen a kezdő. És bizonyítás, meg tapasztalat nélkül új, ütős címek sincsenek.

A helyes felállás tehát így néz ki: ül a kiadó Frankfurtban a könyvvásáron, a Shogakukan tárgyalójában, és két év kemény munka és győzködés után végre kap egy katalógust, amiből választhat egy címet. Másnapra. Átnézi, kiválasztja a legjobbat, amit lehet (és szerencséjére van pár ütős cím közötte).

Vagy megunja, és vásárol a Tokyopoptól jó OEL címeket.