-Miért, mit vártál?-fakad ki.-Ezek után már nem tehetünk semmit.

- Unom már, hogy minden egyes találkozásunknak ez a vége... Azt hiszem, jobb, ha most inkább elmegyek. Úgysem lesz soha másként... - sóhajt, majd elindul lefelé.

-Valahogy így.-mondja kedvtelenül és elengedi őt.-Nem akarom elfogadni, de nem tehetek mást.

- Azt, hogy van egy bátyám, akire nem tudok akként tekinteni, tudom. Szóval így jártam. Az ilyenekben szerencsétlen vagyok, na! - mondja dühösen. Ez neki sohasem akar összejönni, úgy látszik.

Kicsit enged a szorításon és a lány szemébe néz.
-Tudod, ezt nem szabad. A véremmel támasztottk fel. Tudod, hogy ez mit jelent.

Befészkeli magát az ölelésbe, majd egy idő után megszólal:
- Azért összenyomnod nem kell... Látom nem sokat változtál, csak azok a rúnák tűntek el, végre - neveti el magát. Csak most jön rá, mennyire hiányzott neki a másik.

Egy szó nélkül odamegy a lányhoz és átöleli. Soha, de soha nem fogja már elengedni. Legalábbis ha tehetné, ezt tenné.

Nem mond semmit, csak kiköti a lovát egy közeli fához, majd felmászik a magaslatra, és megáll a férfi mögött, tőle nagyjából olyan három, talán négy méterre.
- Régen volt, igaz? - kérdezi halkan, miközben kissé zavartan megvakargatja a fejét. Nem nagyon tud mit kezdeni a helyzettel.

-Én sem.-semmi értelmeset nem bírt kinyögni, csak állt ott dermedten. Pedig az elmúlt években többször találkozott a halálnál sokkal rosszabb dolgokkal, mégis most mozdulni sem bírt. Hogy mitől? Azt még ő sem tudta biztosan...

Miután a ló befejezi az ivást, újra felül a hátára, és pár szóval arra ösztökéli, hogy forduljon meg. Közben körbenéz, s tekintete óvatlanul is a közeli magaslatra téved. Amikor megpillanatja a köpenyes alakot, pár másodperc erejéig tátva marad a szája.
- Nemo - mormogja az orra alatt, csak úgy, magának. - Nem hittem volna, hogy ennyi év után újra találkozunk

Egy kicsit távolabb a tisztástól áll és kémleli a természetet. Hosszú idő telt el azóta, fekete haja copfba volt fogva és majdnem a derekáig ért. A mágikus rúnák eltűntek róla, mivel sikerült teljesen egyesülni a benne lévő mágiával, ezáltal erősebb lett, mint valaha. A démonvadászatot már feladta. Fekete köpenye még mindig úgy lobogott körülötte, mintha élne. Fém karján kisebb karcolások látszottak, de semmi több. Vörös szemeivel a tisztás környékét pásztázta és akkor meglátta őt. Nem volt biztos benne, hogy amit lát, az igaz. Egy megeslaton állt, de úgy tűnt, a lány még nem vette észre...

Akkor vissza a gyökerekhez... Akarom mondani, Arishimához

Egy fekete kanca száguld át a sűrű erdőn. Lovasa szőrén üli meg, egy hosszú, sötét vörös hajú, kreol bőrű, méregzöld szemű lány. Alig néz ki 25 évesnek, holott már talán 35 is elmúlt. Egy közeli, kis tisztáson kékez le, ahol egy kis csermely csordogál. Ahhoz irányítja a lovát, leugrik róla, és hagyja, hadd igyon. Lovaglóruhát esze ágában sincs viselni, helyette, a nyári hőség miatt, egy fehér halásznadrág, és egy égkék top mellett döntött. Lábán pedig egyszerű szandált visel.

-Tető is kell a fejem fölé és a cuccaimat is magam veszem. Nem is tudom, hogy miért pazarlom rád az időmet, teljesen felesleges. Azzal hátat fordít a lánynak és eltűnik a sötétben.

- De nem egy francos nyakláncért! Amúgy meg, ha az emberek életét pénzben méred, te sem érsz többet, annál az orgyilkosnál, aki ma már a föld alól szagolja az ibolyát, nem gondolod? Az pedig, hogy neked is élned kell valamiből, hát kicsit röhejes indok. Egy puskát el tudsz lopni, mert "szükséged van rá", de ételt azt már a világért se szereznél magadnak ilyen úton, igaz? - kérdi halkan.

-Egyáltalán nem az én hibám és nem pár óráért, hanem egy ember életéért kértem. Nekem is élnem kell. Nem tudom, hogy miért engem hibáztatsz. Azt mondtad, majd megoldod. Gondoltam, hogy nem fog sikerülni, de rád hagytam. Ezért vagy ilyen? Az emberek jönnek-mennek.